Megcsaltam saját magam. Egyszer, valamikor, még orvostanhallgatóként. Olvastam valamit, de nem voltam elég bátor ahhoz, hogy végiggondoljam, mit is olvastam.
Na erre az előadásra „kár volt elmennem”. Még orvostanhallgató voltam. Nem véletlenül írtam idézőjelben. Valójában nagyon is érdemes volt. Hatalmas élményt jelentett.
Hajnali négy felé jön a nővérke. „Doktor úr, lehet, hogy jó lenne, ha megnézné a nénit.” Kimegyek a folyosóra és hallom, mire gondolhatott a nővér. „Jahhaahahaj! Jaahhahaj. Jhhaj. Jaahhahahahajjj. Jhhhaaaaaaj.”
Ugyanott, III-as Bel, ambulancia, rohannak a mentősök, tolószékben egy harmincas hölgy, sápadt, verejtékezik, szemmel láthatóan jártányi ereje sincs, „paroxizmális tahikardia” (rohamként jelentkező túlzottan szapora szívverés), veti oda gyorsan nekem az idősebbik mentős…
Volt egy speciális betegtípus, amint azt az idősebb, sokat tapasztalt kollégáktól hamar megtanultam. Nem volt kialakult elnevezése, de valahogyan minden szóhasználat ugyanarra utalt. Például, „meghozták a péntek esti nagyapát”, vagy „megérkezett a ma esti, utazik a család, a mamát meg hová tegyük betegünk”.
Bekötöttük a borzalmakkal fenyegető infúziót, és látványosan, ahogyan azt a közönséget elbűvölő bűvész teszi, belefecskendeztem a „hármas kombinációt” is. Már csak cinkosan rákacsintottam, jelezve, hogy mi hárman, Ő, a nővérke és én, tudjuk a tutit. Minden a legnagyobb rendben lesz.
A paraszti költészet egyik esztétikus remekműve a „madárlátta” lelket simogató fogalma. Amikor a parasztember, vagy a favágó, hajdanában elment dolgára, magával vitte a napi elemózsiát. Ha maradt valami, azt visszacsomagolta és hazavitte, hogy kárba ne vesszen.